Valentina

Kis pihenés (?) után újra . . .

Volt időm sokat elmélkedni a világ és főleg a kettőnk dolgain.

Kezdenek a dolgok renbe jönni. Mármint a fejemben kettőnkel kapcsolatban. (Már csak mintegy 5 ször gondolok rád.)

 Holnap (? Ma !) felhivlak, hátha tudok veled beszélni, esetleg találkozni.

 

Tudtam veled beszélni (Végre).

És írtál is.(Hurrá)

Meglepett, de örültem annak amit írtál, pedig korántsem jelentett jót. (Mármint a levél, és mármint a szerelemnek)

Most már tudom, amit igazán mindig is tudtam, hogy ki kell szeressek belőled, hogy a barátságunkat ne kelljen "beáldozni".

Jó, hogy te is így gondolod.

Ha segítesz ebben, akkor szerintem minden visszatérhet a "normális" kerékvágásba, és mindketten úgy nézhetünk egymás szemébe, mint a másik.

Ígérem, hogy mindent elkövetek !

Hát itt tartunk most.

Nem merlek felhívni.
Nem merek írni.
Gyáva vagyok.

Mégis írtam.
Szertnék veled beszélni.

Hátha . . . .

Azt gondolom, hogy az érzéseim kissé felkavarodtak. Megkavartad őket, és most nem tudom, hogy mi van.
(Igazából tudom, sejtem, de nem merem bevallani még magamnak sem . . .)
Hiányérzetem van, ha nem tudok veled beszélni legalább egy kicsit, legalább telefonon.
Nem merlek sokszor hívni, mert félek, hogy tolakodásnak veszed, . . . hogy észreveszed . . .

*****************************************************************************************************

Készülök az év végére. Tudom, hogy kicsit több időt tölthetek veled, bár kétlem, hogy kettesben lehetnénk. Egy ideje szeretném neked
elmondani, hogy mit érzek, de nincs alkalom. (Valójában bátorságom nincs, de reménykedem, hogy az alkalom majd rámordít, hogy "Most! Te barom !")
(Visszagondolva lehetett volna rengeteg olyan pillanatot találni, amikor alkalmas lett volna, de mindíg utólag vagyok ilyen bátor.)

*****************************************************************************************************

Finom a kávéd. A gyerekid csodásak. Kislányod adott egy rajzot. Megvan, eltettem.

*****************************************************************************************************

Meséltem neked a "pillanatok"-ról. Azt mondtad, próbáljam meg leírni, vagy próbáljak meg leírni mindent, ami akkor történik.
Sajnos nagyon nehéz, még utólag átgondolni is. . .  .
Az érzés olyan, mintha egy rövid időre teljes csend és nyugalom venne körül, minden érzékem a csúcson, és átjárja a testem-lelkem egy
meleg és/vagy hideghullám. Nem kellemetlenül, hanem a lehető legkellemessebb módon történik ez. Kb 3-5 másodpercig tart, és azután elmúlik. A napom
onnantól kiváló.

*****************************************************************************************************

Váratlanul megölelt a kislányod. Nagyon meglepődtem, hogy csak úgy hirtelen megtette, de úgy láttam Te is. Azt mondtad, hogy nem szokott ilyet.
Hirtelen arra gondoltam, hogy helyetted tette. Valahogyan megérezte, hogy vágyom arra, hogy Te megtedd.

*****************************************************************************************************


Hát eltelt egy kis idő, és azt hiszem, hogy ez már nem csak ilyen "ritmuszavar". Nyugtattam magam ezzel is, de hiába. Magamnak merem még csak kimondani:

        Beléd szerettem.
       
Neked változatlanul nem merek beszélni róla.

******************************************************************************************************

Megnyugtató és felkavaró egyben. Sok időt töltöttünk együtt. Képeket készítettél rólam, s én rólad.
Közel voltál hozzám mégsem mertelek még megérinteni sem. Sikerült estére ott maradom, így közel lehettem hozzád,
mikor alszol. Nagyon szépek a bokáid, ahogy "kikandikálnak" a takaró alól.
Reggel elmentél haza. A whiskey ott maradt.

******************************************************************************************************

Várom a "duplanap"-ot. Már csak pár nap.

******************************************************************************************************

Itt van a "duplanap". Kicsit zavart és feszült vagyok, de jól esik. Elhatározom, hogy megmondom, de habozok.
Félek, hogy nem akarsz látni többet, hogy azt mondod: "Felejts el!", hogy kinevetsz, hogy képencsapsz, hogy . . . .
Igyekszem úgy viselkedni, hogy ne vegyél észre semmit, de nem tudok magamon uralkodni. Megyek utánad, ott vagyok mindenhol, ahol Te, és nézlek . . .
Nem adódik alkalom. (Illetve adódik, de szokás szerint nem tudok vele élni. Kettesben beszélgetünk valami sütiről, miközben a fülem zúg, a mellkasom dobol, és nem tudok kinyögni értelmes dolgokat. A hang csak szól, szól . . . Most ! Most! . .  nem tudtam megtenni!)
A fejemet ütöm a falba. Nem lehet, hogy ilyen nyúlbéla vagyok. (Igen kisbetűvel.)
Piros a napernyő, és én nézlek.
Készülődés. Túra.
Csak a kavicsok és a fű "szúrkálódásai" terelik el a gondolataimat (kicsit) Rólad. Jókedvű vagy és felszabadult. Szeretem, mikor ilyen vagy.
Most . . . . Most még jobban.
"Felviszlek a csúcsra!"
"Másszunk fel!"
Felvittelek. Sajnos nem kettesben. Ez most tényleg egy olyan helyzet volt, ahol semmi más nem tudott volna vissza tartani.
Kiskanál, Kilo-Bravo-Lima-Ekho, még többen lettünk.
Vacsoránál az asztal másik oldalára kerültem-kerültél. CSak nézni tudtalak. Eszembe jutott, hogy van nálad telefon. Nálam is.
SMS !!! A mentő gondolat !
Beírom, hogy: "Szer", kitörlöm. Nem jó ez így.
Beírom, hogy: "Beszél", kitörlöm. Nem jó ez így.
Beírom, hogy: "A fene egye meg! Most sem merem!", kitörlöm. Még ezt sem merem bevallani ?
Nézlek, miközben próbálok bekapcsolódni a társaságom témáiba. Kérdés: "Mi a baj? Rosszul vagy?"
Válasz: "Csak egy kicsit elfáradtam. És a sangria." (Valódi válasz: " Itt ülök, titeket hallgatlak, miközben a lassan szétugró lelkem teljesen más dimenzióban járva ábrándozik szerelméről!")
Megint próbálkozom, de nem megy. Megint. Megint és megint.
Azt mondják, hogy az alkohol megoldja a gátlásokat. Akkor nekem vagy többet kellett volna innom, (Nemvalószínű. . .) vagy nem vannak gátlásaim. (Ezse . . .) Így az tűnik nyilvánvalónak, hogy az "azt mondják" nem, vagy nem mindíg igaz.
Már annyit nézlek, hogy Neked is feltűnik. Szádról leolvasom: "Mi van?" "Semmi!" válaszolom, pedig ordítanom kellene.
Fekvés, miegymás. (miegymás: szédülés, remegés, tépelődés, járkálás . . )
Már másnap van. Elhatározom, megírom, elküldöm. Várok.       Várok.    Várok. Várok.Várokvárokvárok.
Válasz jön. Pontosítás. Boldogság. Izgalom.
Nem alszom csak kicsiket. Pár prceket, majd felriadok aktuális rémálmaimmal.
Kocsidnál. Várlak. Padkára ülök. Felállok. Megint leülök. Megint fel.
Mentő gondolatokat keresek, hogy kibújjak a mondandóm hihetetlen súlya alól. Nem találok. (Szerencsére) Futni kéne? Hülyeség!!
Érkezel. Jó látni téged. Kicsit esetlenkedek, de már azt se tudom jól. Azt is el-esetlenkedem.
Megmondom. Hülyeségekkel körítve, bénán, remegve, de megmondom.
Majd félek. Félek, hogy nem akarsz majd többé velem találkozni.
Szerencsére:
nem mondod, hogy tiszta hülye vagyok (pedig igen),
nem mondod, hogy akkor nem tudunk többet találkozni,
nem mondod, hogy  . . .



Te: "Majd kiszeretsz belőlem."

HA AZ OLYAN EGYSZERŰ VOLNA !

**********************************************************************************************************

Nem megy.
Ma találkoztunk. 2 percre. Utánad néztem, ahogy elhajtasz. Még álltam ott egy darabig. . . .

**********************************************************************************************************

Újra itthon vagy. Nem is sejted, de minden nap volt, hogy rád gondoltam.
Ha a környéken jártam, mindíg oda is elkanyarodtam, hátha látok olyat, ami miatt felhívhatlak a nyaralás alatt is.
A telefon csodákat tesz. Megnyugtatja az embert. Pár szó, és kész.
Lehangol, hogy újra elmész, de felvillanyoz, hogy még sokat találkozhatunk és beszélhetünk.

**********************************************************************************************************

Hát igen. A telefon nem (még a mobil sem) úgy működik, hogy a tulajdonosnak mindíg a kezében van, és csak Ő veheti fel.
Sajnos.
Pedig . . .

**********************************************************************************************************

Hazajöttem én is. Voltam arrafele, de senki.
A hiányod lelomboz.
Írtam mail-t de semmi válasz.

**********************************************************************************************************

Mindenkinek azt mondom,hogy "Nem tudom, hogy mi bajom. Volt már ilyen, majd meggyógyulok!"
1 valaki nem hiszi el. Beletrafál. ("Az a bajod, hogy szerelmes vagy!") Letagadom. Elpoénkodom.
Nem hittem volna, hogy pont ő lesz az, aki ezt így elsőre megfejti. A környezetemben mindent a fáradtságra fognak.
Jóígy, de meddig tudom tartani.

**********************************************************************************************************

Nem bírtam. Írtam SMS-t. Válaszoltál. De jó! Kicsit megnyugszom.
(Mindenki azt hiszi, hogy kialudtam magamat)


**********************************************************************************************************

Szuper! Már csak 1-etlen nap, és közelebb leszel. Tudom, nem találkozunk, de azért megnyugtat. Tényleg.
Lehet, hogy akkor már többet mail-ezünk, és így, ha lassan és döcögve is, de beszélhetek veled.
Mórra megyek. Hozzak barackot ?

**********************************************************************************************************

Szerda. Lehet, hogy szeretem a szerdákat ? Tábor, Túra SMS, Érkezésed . . . Mind-mind szerda.

Kedves Tanárnő!
Kedves Valentinám ! Ne haragudjon, hogy így - névtelenül - zavarom levelemmel, de szeretnék Önnek üzenni. Remélem, hogy a névtelenség mögött nem a tiszteletlenséget látja, hanem megérti, hogy ezt szemtől-szemben elmondani nem tudnám. A mai nap - talán - alkalmas arra, hogy ezt ilyen módon megosszam Önnel, és reménykedem, hogy nem sértem meg levelemmel.
Önnek mától (igazából már egy jó ideje) van egy titkos hódolója, aki ha tehetné, megszöketetné, elvinné valami távoli helyre, egzotikus országba, vagy "tudomisén" hová, hogy minél több időt tölthessen Önnel.
Sajnos az Ön és az én helyzetem nem teszi ezt lehetővé, marad tehát a távoli hódolat, mely - talán - engedi, hogy lássam, beszéljek Önnel, illetve hogy némán tovább csodáljam lényét.
Köszönöm, hogy elolvasta a levelemet, újra megkérem, hogy bocsásson meg nekem !

Az Ön Valentinje

Azt hiszem le kell írnom. Vagy azért, hogy ne száradjak bele, vagy azért, hogy majd odaadjam, megmutassam, esetleg felolvassam neked:
Mit? Mikor? Miért? Hogyan?

Az egész akkor kezdődött, amikor először megláttalak. Képen. Akkor még csak képen. Nagyon csinosak láttalak, még akkor és ott is, pedig - mint utóbb kiderült - nem voltál túl jól.
Szóval egy kis piros csengős sipka. Azt gondoltam, hogy: "A fene egye meg! De nagyon szép! És nem a sipka!"

Aztán a Karácsony, amikor azt (is) csodáltam, hogyan fér egy ekkora (bocsánat) lányba ennyire sok energia?

Aztán a Szilveszter, amikor nálatok.

Aztán múlt tavasszal, amikor kiderült, hogy óránik lesznek.

Aztán ősz, amikor hetente találkoztunk. Nem tűnt bonyolultnak a dolog. Én(mi) tanulok(tanulunk), te kikérdezed. És kezdett egyre jobb lenni.
Egyre jobban, egyre többet vártam, hogy lesz-e óra. Jól éreztem magam veled, mindenről tudtunk beszélgetni.

Aztán újra Karácsony, amikor megajándékoztuk egymást. "Barátok vagyunk!" mondtuk. És kaptam egy másik ajándékot is. Igen, egy kép az, amin - már nem tudom ki kattintotta el (mármint a képet) - ketten vagyunk.

Aztán Szilveszter, amikor nem nálatok, és olyan gyorsan elmentél. (Jogos!)

Aztán Valentin, amikor megpróbáltam megírni. Még csak úgy, hogy ne találd ki, kitől jött. Egészen sokat konspiráltam, (e-mail címeket gyártottam és hamisítottam, hogy a valódi feladó kiléte maradjon kideríthetetlen) de hiába. Nem tudtam úgy megfogalmazni, hogy az legyen benne, amit szeretnék, de ne derüljön ki, hogy én írtam.